Az ügyet az Emberi Jogok Európai Bizottsága terjesztette a Bíróság elé az Egyezmény régi 19. cikke alapján 1998. március 17-én. Münir Ceylan török állampolgár által a régi 25. cikk szerint a Bizottsághoz Törökország ellen benyújtott panasz alapján indult az ügy.
1999. november 1-én a 11. kiegészítő jegyzőkönyv hatályba lépését követően - az említett kiegészítő jegyzőkönyv 5. cikkének megfelelően - az ügyet a Bíróság Nagy Tanácsa elé terjesztették. A Bíróság elnöke az igazságszolgáltatás érdekében úgy döntött, hogy egyetlen Nagy Tanács elé utalja jelen ügyet, valamint tizenkét további, ugyancsak Törökország elleni ügyet.
A Bíróság Nagy Tanácsa tagjainak kijelölését követően 1999. március 1-én az Arslan-, Rürek- és Ceylan-ügyben nyilvános tárgyalást tartottak.

Az ügy körülményei

A Yeni Ülke (Új ország) című, Isztambulban kiadott hetilap 1991. július 21-28-i számában megjelent újságcikket a kérelmező mint az olajipari munkások szakszervezetének elnöke tette közzé "Eljött az ideje a munkásoknak, hogy beszéljenek, holnap már késő lesz" címmel.

Az újságcikk többek között az alábbiakat is tartalmazta:
"Az imperializmus által irányított monopolkapitalista körök megpróbálják elhallgattatni és megfojtani a kurd népet, ezért a munkásosztály és a proletariátus cselekvése elkerülhetetlen lesz."

A kérelmező ellen indított eljárás

Vád alá helyezés

1991. szeptember 16-án az Isztambuli Állambiztonsági Bíróság mellett működő legfőbb ügyész a kérelmező ellen gyűlöletre és ellenséges cselekedetre való izgatás miatt emelt vádat.

Eljárás az Isztambuli Állambiztonsági Bíróság előtt

A kérelmező tagadta a vádbeli bűncselekmények elkövetést. Fenntartotta, hogy cikke az akkoriban a Törökország déli részén elkövetett emberi jogi jogsértésekről szólt, és kijelentette, nem szándékozott elültetni a lakosság körében a viszálykodás és széthúzás csíráit.

Véleménye szerint egy demokratikus társadalomban mindenről lehet vitát folytatni, bármilyen megszorítás nélkül. Mindezekhez még hozzátette, mint szakszervezeti vezető kifejtheti véleményét a demokrácia problémáiról.

Az Állambiztonsági Bíróság a kérelmezőt bűnösnek mondta ki a gyűlöletre és ellenséges cselekedetre való izgatás miatt és egy év nyolc hónapi börtönbüntetésre ítélte, valamint százezer török font pénzmellékbüntetést szabott ki és a politikai tevékenységtől eltiltotta.

Az Állambiztonsági Bíróság indokolása szerint a kérelmező az újságcikkben azt állította, hogy Törökországban a kurd népet elnyomják, lemészárolják és hallgatásra kényszerítik. Az újságcikk negyedik és tizenharmadik sorának részleteit különösen olyannak minősítette, amely lényegében azt jelenti, hogy "Törökországban a kurdok ellen népirtást folytatnak" és "megpróbálják a kurd népet elhallgattatni és megfojtani".

Arra a következtetésre jutott az Állambiztonsági Bíróság, hogy a kérelmező ellenségeskedést és gyűlöletet provokált a más etnikumhoz, más társadalmi osztályhoz, más régióhoz való tartozásra alapított megkülönböztetéssel.

A Semmitőszék előtti eljárás

A kérelmező ezután a Semmítőszékhez fordult. Vitatta az újságcikknek az Állambiztonsági Bíróság általi értelmezését, véleménye szerint szakértőt kellett volna ehhez igénybe vennie.

A Semmítőszék 1993. december 14-én kelt ítéletében elutasította a kérelmező semmisségi panaszát, megerősítve az Állambiztonsági Bíróságnak a döntése alapjául szolgáló bizonyítékok helyes értelmezését és indokolását.

A kérelmező teljes egészében letöltötte a kiszabott büntetést. Mindezen túlmenően elítélése miatt megfosztották szakszervezeti elnöki funkciójától, politikai tevékenységet nem folytathat.

ELJÁRÁS A BIZOTTSÁG ELŐTT

1994. február 14-én fordult panasszal a kérelmező a Bizottsághoz. Fenntartotta, hogy elítélésével az Egyezménynek a gondolat- és véleménynyilvánítást biztosító 9. és 10. cikkeit megsértették. Magát a politikai véleménykülönbségekre alapított diszkrimináció áldozatának vallotta, amely ellentétes a 10. cikkel kombinált 14. cikkel.

A Bizottság 1996. április 15-én nyilvánította elfogadhatónak a kérelmet. 1997. december 11-én kelt jelentésében a 10. cikk alapján vizsgálta a sérelmeket és 30 szavazattal kettő ellenében úgy döntött, hogy megsértették a rendelkezést, azonban a 14. cikket a 10. cikkel kombináltan nem kell vizsgálni.

Indítványok a Bíróság előtt

A panaszos kérte a Bíróságtól, hogy állapítsa meg a 6. cikk 1. bekezdése, a 9. , a 10. és a 14. cikkek megsértését, és ítéljen meg a 41. cikk alapján igazságos elégtételt.

A Kormány azt kérte, hogy a Bíróság utasítsa el a panaszt, mivel az Egyezmény említett cikkeit nem sértette meg.

"Törvényben előírt"

Senki nem vitatta, hogy a kérelmezőt a török büntető törvénykönyv megfelelő cikkei alapján ítélték el, így azt a 10. cikk 2. bekezdése alapján "törvényben előírtnak" kell tekinteni.

"Törvényes cél"

A kormány fenntartja, hogy az említett beavatkozás nem csupán a "nemzetbiztonság" fenntartását és a "közrend védelmét" célozta, ahogy azt a Bizottság megállapította, hanem a "területi integritás" megóvását is.

A Bíróság elismerte, hogy a hatóságok feladata az erőszakos cselekményekre felügyelni, igaz, a kérelmező elítélése a kormány által ismertetett célok érdekében történt.

"Szükséges egy demokratikus társadalomban"

a) A felek észrevételei

i) A kérelmező


Kiemelte, hogy újságcikke semmiféle erőszakra utaló felhívást nem tartalmazott, abban semmilyen illegális szervezetet nem említ, és nem propagálja az elszakadást.

ii) A Kormány


Megerősíti, hogy az Európa Tanács más tagállamainak büntető törvénykönyveiben is található hasonló bűncselekmény, mint a török büntető törvénykönyvben. Példaként említi a német Btk. 30. cikkét. Hozzáteszi, hogy az ilyen típusú előírások az állam demokratikus jellegének biztosításához járulnak hozzá. Végül pedig azzal érvel, hogy nem a strasbourgi szervekre tartozik az említett rendelkezés alkalmazását igazolható "veszély" fennállásának megítélése.

iii) A Bizottság


Emlékeztet a 10. cikk 2. bekezdésében található "kötelezettségekre és felelősségre" és ebből következtet annak fontosságára, hogy az érzékeny politikai kérdésekről nyilvánosan véleményt nyilvánítók ügyeljenek arra, hogy a "törvénytelen politikai erőszakot" ne dicsőítsék. A véleménynyilvánítás szabadsága amellett azonban magában foglalja a kényes kérdések nyílt megvitatását is, amilyenekkel Törökország is szembe nézett, hogy a helyzet okait elemezzék vagy a lehetséges megoldásokról nyilvánítsanak véleményt.

Megjegyezte a Bizottság, hogy az újságcikk az utóbbi években az erőszak újjáéledéséről nyilvánított politikai véleményt relatíve moderált kifejezésekkel, anélkül, hogy az erőszakhoz folyamodást propagálta volna, és nem hívta fel a lakosságot törvénytelen eszközök alkalmazására. A Bizottság megítélése szerint a kérelmező az elítélése a cenzúra egyik formáját valósítja meg és összeegyeztethetetlen a 10. cikkel.

b) A Bíróság értékelése

A Bíróság emlékeztet azokra az alapvető elvekre, amelyeket a 10. cikkre vonatkozó joggyakorlatából vezette le, amint kifejtette már korábban a Zana Törökország elleni ügyben, valamint a Fressoz és Roire Franciaország elleni ügyben is.

i. A véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapvető eleme, az emberek fejlődésének és kiteljesedésének egyik elengedhetetlen feltétele. A 10. cikk 2. bekezdésének fenntartásaival nem csupán a kedvezően fogadott, vagy az ártalmatlannak avagy indifferensnek ítélt "információkra" illetve "gondolatokra" érvényes, hanem a meghökkentő, megütközést vagy nyugtalanságot keltőkre is érvényes: így kívánja a pluralizmus, a tolerancia és a nyíltság szelleme, amelyek nélkül nincs "demokratikus társadalom". Ahogy a 10. cikk biztosítja e jogot kivételeket is tartalmazva, melyeket mindemellett szűken kell értelmezni, és a véleménynyilvánítás korlátozásának szükségességét meggyőző módon kell megalapozni.

ii. A Bíróságnak ellenőrzési jogkörében eljárva a beavatkozást az ügy összes körülményei között kell vizsgálnia, ide értve a vitatott állítások tartalmát, és azt a kontextust, amelyben megjelentek. Különösen azt kell a Bíróságnak meghatároznia, hogy a vitatott intézkedés "arányos volt-e a követett törvényes célokkal" és alátámasztására a nemzeti hatóságok által hivatkozott indokok "helytállóak és elégségesek". Miután e vizsgálatot elvégezte, a Bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy a nemzeti hatóságok a 10. cikkben foglalt elvekkel egyező szabályokat alkalmaztak-e, továbbá a releváns tények elfogadható értékelésére alapozták-e.

A vitatott újságcikknek politikai beszéd formája van, úgy tartalma mint az alkalmazott kifejezések által.

A Bíróság mindenekelőtt emlékeztet arra, hogy az Egyezmény egyáltalán nem engedi meg a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását a politikai beszédek vagy az általános érdeklődésre számot tartó kérdések körében (Wingrove Egyesült Királyág elleni ügye). Mindezeken túl az elfogadható kritika határai sokkal szélesebbek a kormány tekintetében mint egy egyszerű magánember tekintetében vagy akár egy politikussal szemben. A demokratikus rendszerben a kormány mulasztásait vagy cselekedeteit nem csupán a törvényhozó vagy bírói hatalom figyelő ellenőrzése alá kell helyezni, hanem a közvélemény ellenőrzése alá is. Ezen túlmenően a kormány által elfoglalt meghatározó helyzetének azt kellene sugallnia, hogy a büntetőjogi utat visszafogottan alkalmazza, mindenekelőtt akkor, ha más út is van az igazságtalan vagy ellenséges kritikák vagy támadások megválaszolására. Az állam kompetens hatóságai számára, mint a közrend biztosítójának természetesen megmarad a választási lehetősége még a büntetőjogi intézkedés igénybe vételére a hasonló helyzetekre való megfelelő és nem eltúlzott reagálásra. Végül pedig ott, ahol a vitatott szavak magánszeméllyel, az állam képviselőjével vagy a lakosság egy részével szembeni erőszak alkalmazására hívnak fel, a nemzeti hatóságok sokkal szélesebb mérlegelési joggal rendelkeznek a véleménynyilvánítási szabadság gyakorlásába való beavatkozás szükségessége tekintetében.

A Bíróság az előtte lévő ügy összes körülményét figyelembe veszi, különösen a terrorizmus elleni küzdelemhez kapcsolódó nehézségekét. Itt megjegyzi, hogy a török hatóságok nyugtalankodnak a szerintük a mintegy tizenöt éve az országban fennálló súlyos zavarok felszítására alkalmas tézisek terjesztése miatt. Erre vonatkozóan meg kell jegyezni, hogy a vitatott újságcikk nem sokkal az Öböl-háború után jelent meg, olyan időszakban, amikor az Irakban az elnyomás áldozataiként a jelentős számú kurd népesség igyekezett Törökország határai felé.

A Bíróság mindemellett megjegyzi, a kérelmező szakszervezeti vezetői minőégében nyilatkozott, a török politikai élet aktív szereplőjeként, és a szóban forgó újságcikk, virulenciája ellenére, nem izgatott sem az erőszak alkalmazására, sem a fegyveres ellenállásra, sem felkelésre, amelyek a Bíróság szemében lényeges, figyelembe veendő körülmények. A Bíróság rámutat a kérelmezővel szemben kiszabott büntetés súlyosságára. Ezen felül megjegyzi, hogy elítélésének következményeként a kérelmezőt megfosztották a kőolajipari szektor munkásai szakszervezetének elnöki funkciójától és politikai tevékenységet sem folytathat.

Erre vonatkozóan megjegyzi, hogy a kiszabott büntetések természetét és súlyát ugyancsak figyelembe kell venni, amikor a beavatkozás arányosságát vizsgálják.

Következésképpen a kérelmező elítélése a követett célokkal arányatlan, ennélfogva egy demokratikus társadalomban nem szükséges. Ezért az Egyezmény 10. cikkét megsértették.

A kérelmező állítja, hogy csupán amiatt folyt eljárás ellene az újságcikk miatt, mert kurd származású és a kurd kérdéssel foglalkozik. Következésképpen az Egyezmény 14. cikkének - a 10. cikkel összefüggésben - áldozatának vallja magát.

A kormány nem nyilatkozott e kérdésről.

A Bizottság szerint e téren semmiféle vizsgálatra nincs szükség.

A Bíróság figyelemmel a 10. cikk tekintetében tett megállapítására, mely szerint jogsértés történt, nem tartja a 14. cikkre vonatkozó külön panasz megvizsgálását szükségesnek.

A kérelmező a Bíróság előtti eljárásban állította, hogy az Egyezmény 6. cikke 1. bekezdését megsértették. Mindemellett a Bíróság megállapítja, hogy a kérelmező e panaszt nem vetette fel a kérelem elfogadhatóságáról a Bizottság előtt folyt eljárásban, mint ahogy arra lett volna lehetősége, így ennélfogva már nem vizsgálhatja.

A. Kár

1. Anyagi kár A kérelmező 850 ezer francia frank kártérítést kér, mivel sorozatos bebörtönzése miatt nem gyakorolhatta foglalkozását, továbbá a nemzeti bíróságok előtti eljárásokban felmerült költségei megtérítését.

A kormány szerint nem volt ok-okozati összefüggés az egyezmény állított megsértése és a felhozott anyagi kár között. A kérelmező nem bizonyította a jövedelmét és költségeit sem.

A Bíróság nem talált kellőképen megalapozott okozati összefüggést az elszenvedett kár és a megállapított jogsértés között, ezért nem ítélt meg ezen a címén kártérítést.

2. Nem vagyoni kár

Ezen a címen a kérelmező 150 ezer francia frankot kér.

A kormány szerint a jogsértés megállapítása megfelelő elégtételt jelent.

A Bíróság szerint a kérelmező bizonyította az ügyből kifolyóan elszenvedett sérelmeket, ezért ezen a címen 40 ezer francia frankot megítél.

1. 16 szavazattal egy ellenében úgy döntött, hogy az Egyezmény 10. cikkét megsértették;
2. Egyhangúlag kimondja, hogy a 14. cikket a 10. cikkel összefüggésben nem kell vizsgálni,
3. Egyhangúlag megállapítja, hogy a kérelmező elkésett a 6. cikk 1. Bekezdésére vonatkozó panasz előterjesztésével.

Az Egyezmény 45. cikke 2. bekezdésének, valamint a Bíróság Eljárási Szabályzatának 74. szabálya 2. bekezdésének megfelelően a jelen ítélethez csatolva találhatók a bírák különvéleményei.

Egyetértünk a Bíróság azon következtetésével, miszerint a jelen esetben a 10. cikk megértése történt, bár erre Palm bírónak a Sürek kontra Törökország (1.) ügyében kifejtett, részben ellentétes véleményében alkalmazott módszerrel, a tágabb szövegkörnyezet megvizsgálásával jutottunk.

Nézetünk szerint ezekben a 10. cikkel kapcsolatos, Törökország elleni ügyekben az értékelés túl nagy hangsúlyt fektetett a publikációban használt szavakra, és elégtelen figyelmet szentelt a szavak szövegkörnyezetére, és azok valószínű hatására. Tagadhatatlan, hogy a szóban forgó nyelvhasználat kevésbé mértékletes, sőt erőszakos. Ám egy demokráciában, miként Bíróságunk is hangsúlyozta, még a "kihívó" kifejezések is a 10. cikk védelmét élvezik.

Az olyan megközelítés, mely összhangban van a Bíróság esetjoga által a politikai beszédeknek biztosított széleskörű védelemmel, kevésbé a szavak lázító voltát, inkább az elhangzott beszéd szövegkörnyezetének különböző összetevőit elemzi. Szándékában állt-e a beszélőnek lázítani vagy erőszakra buzdítani? Volt-e reális veszélye annak, hogy ez bekövetkezhet? Hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, minden egyes esetben meg kell vizsgálni a kontextus változatos összetevőit. Ezen túl egyéb kérdéseket is fel kell tenni: Rendelkezik-e a sértő szöveg szerzője olyan pozícióval a társadalomban, mely szavainak hatását felerősíti? Kapott-e kiemelkedő fontosságot a publikáció azáltal, hogy jelentősebb napilapban vagy más médiumban jelent meg, mely a megtámadott beszéd hatását felerősíthette? Az elhangzottak messze álltak-e az erőszak középpontjától, vagy ellenkezőleg, annak küszöbén álltak?

Csak a sértő kifejezések szövegkörnyezetének gondos megvizsgálása folytán tudunk különbséget tenni az olyan nyelvhasználat között, mely meghökkentő és támadó - amely egyébként a 10. cikk védelme alatt áll - és az olyan között, mely elveszti jogát a toleranciához egy demokratikus társadalomban.

A többséggel együtt a 10. cikk megsértése mellett voksoltam, azonban nem tudom megerősíteni a Bíróság által elfogadott legfőbb kritériumot annak meghatározására, vajon a nemzeti hatóságok beavatkozása a kérelmező véleménynyilvánítási jogába igazolható-e egy demokratikus társadalomban.

Valamennyi Törökország ellen indított, a véleménynyilvánítás szabadságára vonatkozó ügyben, amelyben felmerül az erőszakra uszítás fogalma, amint az előző ügyekben is, a Bíróság által folyamatosan alkalmazott kritérium a következőnek tűnik: amennyiben a kérelmezők megjelentetett írásai támogatják vagy bátorítják az erőszakhoz folyamodást, akkor egy demokratikus társadalomban a nemzeti bíróságok általi elítélésük igazolható. Megítélésem szerint ez az etalon túlságosan elégtelen, ezért azt elutasítom.

Úgy vélem, egy demokratikus társadalomban a nemzeti hatóságok az erőszakra izgató személyek elítélését csak akkor szankcionálják, ha ez az uszítás olyan jellegű, hogy "világos és azonnali veszélyt" hoz létre. Amikor az erőszakhoz folyamodásra felhívás intellektuális, az attól a helytől, ahol az erőszak uralkodik vagy éppen elkezd kitörni, időben és térben elvont és távoli, a véleménynyilvánítás alapvető szabadságának kell győzedelmeskednie.

Az alkotmányjog minden idők egyik legnagyobb szakértőjének a közrend ítéletét veszem kölcsön a közrend megzavarására irányuló szavakról: "Állandóan gyakorolnunk kell éberségünket a véleménynyilvánítás korlátozására irányuló kísérletekkel szemben, hogy utáljuk, vagy csontváznak tekintsük, feltéve, hogy ezek a vélemények fenyegetnek a törvény által követett parancsoló és törvényes célokkal összeütközésbe kerülni rögtön bekövetkező módon, amely a haza megmentése érdekében azonnali cselekvést követel."

Egy állam nem használhatja fel a véleménynyilvánítás szabadságának védelmét arra, hogy megakadályozza vagy betiltsa az erőszakhoz folyamodásra felhívást, csak akkor, ha az ilyen jellegű beszéd azonnali törvény elleni bűncselekmény elkövetésére izgat, avagy fennáll annak a veszélye, hogy ilyen cselekmény bekövetkezik. A kérdés mindenekfölött a fenyegető közelség és a fokozat.

Ahhoz hogy a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását igazoló, világos és azonnali veszélyt megállapíthassuk, vagy azt kell bizonyítani, hogy az emberek az erőszak nagyon erős kitörését várják, vagy valaki erre izgatott, illetve azt, hogy a kérelmező múltja okot ad azt vélelmezni, hogy az erőszakra felbujtás ténye azonnali módon súlyos cselekményekben fog megnyilvánulni.

Nekem nem tűnik nyilvánvalónak, hogy a kérelmezőnek felrótt kifejezések bármelyike - ahogy egyeseknek a halált idézi fel - a közrendre azonnali és pusztító hatású fenyegetésként jelentkezne. Ugyancsak nem tűnik számomra evidensnek, hogy ezen kifejezések megtorlása elengedhetetlen volt Törökország megmentéséhez. Semmiféle veszélyt nem képeztek e kifejezések, még kevésbé világos és azonnali veszélyt. Ennek hiányában ha a kérelmező büntető bíróságok általi elítélését okozták, a Bíróság a véleménynyilvánítási szabadság kiforgatását támogatja.

Összefoglalva, "egy beszédből eredő veszélyt nem lehet azonnali és világos veszélyként értékelni, csak ha a rossz bekövetkezte annyira közeli, hogy még azelőtt bekövetkezhet, hogy meg lehetne teljes körűen vitatni. Ha az embereknek van idejük megvitatni a hazugságokat és a tévedéseket, hogy elkerüljék a rosszat az okítással, akkor az orvosság abban áll, hogy több helyet szentelünk a beszédnek, és nem pedig az erő által megteremtett hallgatásnak".